Csak néhány napja költöztem fel ismét Budapestre. Úgy döntöttem, hogy a tanulmányaim magántanulóként folytatom, ezzel időt nyerve magamnak ahhoz, hogy kicsit építgessem a jövőm, dolgozzak valahol és e fajta mellékfoglalkozásokkal töltsem ki az időm. Pont kettő hete szakítottam barátommal. Mit mondjak erről? Senki se szereti az ilyesmi dolgokat nyilvánosságra hozni, ezt persze az is tetőzte, hogy még mindig velük lakom, csak olyan ügyesen intézzük a dolgainkat, hogy ha egy héten egyszer találkozunk hajnali ötkor, mert éppen szomjasak voltunk, akkor az is csoda volt. Tehát igen, így teltek a napjaink már két hete.
- Nem bírom elhinni! Hihetetlen vagy! - csörtetett be Bia egy üveg Somersby-vel a kezében. - Komolyan képesek vagytok úgy élni egy fedél alatt, hogy tudomást se vesztek egymásról? Borzasztó! - hadarta, majd leült egy bárszékre a konyhapultnál.
Tipikus Bia volt, csak ő nem tudta még magát túltenni ezen a szituáción. Unottan dobtam le magam a kanapéra és hallgattam sokadjára a mondókáját, miszerint ez hatalmas hiba. Mikor befejezte a már jól ismert monológot felálltam.
- Nem tűnt fel, hogy tök jól megvagyunk egymást mellett így is? - sóhajtottam szem forgatva.
- Hát képzeld el nem! Nektek együtt kell lennetek, ezen nincs mit szépíteni - mondta indulatosan.
- Jó, ha még igazad is van, akkor az instagram képeit mivel magyarázod? Hm?! - tettem fel az ütős kérdést, amire persze már némán hallgatott. - Na ugye! - csaptam a combomra.
- Butaságot csináltok - motyogta az orra alatt. - Hívjuk haza! Úgyis Bencével van, ha jól tudom - vonta meg a vállát.
- Minek? - tettem fel ezt a kérdést a lehető legnagyobb undorral az arcomon.
- Me' hülye vagy, azért! - vágta rá.
Igen, ő már csak ilyen volt. Szegény, azért sajnáltam, hogy még mindig annyira hisz abban a dologban, hogy Ya Ou és én még valaha egy pár leszünk. Ki hibáztatja? Minden tinimagazin lehozta már, hogy újra akarjuk építeni a kapcsolatunkat, ezúttal egy stabilabb alapra. Igen, persze.
- Ki a hülye? - lépett be Bence az ajtón.
- Te jeleket adtál nekik, hogy végszóra jöjjenek haza? - kerekedett el a szemem.
- Úgyis mennem kell - nevetett fel Bia, majd felkapta a telefonját az asztalról. - Ya Ou! Annyira örülök, hogy itt vagy! Na mi mentünk, csáó! - vette ki a kulcsokat és zárta ránk az ajtót.
A vér megfagyott az ereimben, most először látom azóta, hogy nem vagyunk egy pár. Értem ezt úgy, hogy világosban. Jelentős változás nem ment végbe rajta, azon kívül hogy talán még jobban nézett ki, mint azelőtt. Habár pizsamában nem tudom ki lehet dögös. Ja, de tudom, Ő.
- Mi történt Biankával? - szólt hozzám.
- Fogalmam sincs - vonogattam vállaim.
- Nézd, nem akarom, hogy feszültség legyen köztünk, elvégre te döntöttél így - kezdett bele.
Istenem, annyira tudtam, hogy ez lesz a következő. Ő sokkal jobban befolyásolható volt, mint én, sajnos. Kapkodva a levegőt tekintettem az ajtóra, ami résnyire nyitva volt. Aham, már értem.
- Nem, te nézd! Elmúlt, ami volt. Nem tudjuk visszahozni, ennyi. Nem kell itt erőltetni a jó pofizást, elegem van belőle - förmedtem rá.
- De Nia, én..
- Nem érdekel! - vágtam a szavába.
- Hihetetlen vagy!! - viharzott be Bia.
- Te is, azt hitted addig mondok valamit is, míg tudom, hogy ott vagy az ajtóban? - nevettem fel.
- Nem hiszem el, hogy ennyire ismersz - fogta a fejét, majd ténylegesen távozott.
Egykori barátommal egyszerre nevettünk fel, majd egyszerre is hallgattunk el, amin ismét nevetésben törtünk ki.
- Viszont, azért tényleg hiányzik a jelenléted az életemben - mosolygott rám.
- Erre nem tudok mit mondani - ráztam meg a fejem.
- Nem is kell - lépett elém.
Szaporábban kezdtem venni a levegőt, utoljára így három hete közeledett felém, annak a végletét pedig nem szeretném taglalni. Magamtól is megijedtem, amikor hozzásimultam, s ezzel szinte jelet adtam neki arra, hogy szabad a pálya. Hirtelen ért az egész, megcsókolt. Most persze jött volna az a rész, hogy csak hülyült, meg a többi, viszont ajkait szó szerint az enyémre tapasztotta, s nem eresztett.
- Bocsi, nem tudom mi lett velem - toltam el magamtól lesütött szemekkel.
- Én viszont pontosan tudom, hogy mi lett veled - simította meg arcom.
Ez volt a baj, tudta, hogy ez a gyengém. A fene vigye el, hogy ennyire ismer már! Pontosan tudtam viszont én is, hogy ezek után milyen tervei vannak, amihez én nem akartam részt venni, de ha már ilyen kedvesen meghívott..
