2015. november 19., csütörtök

#21


     Csak néhány napja költöztem fel ismét Budapestre. Úgy döntöttem, hogy a tanulmányaim magántanulóként folytatom, ezzel időt nyerve magamnak ahhoz, hogy kicsit építgessem a jövőm, dolgozzak valahol és e fajta mellékfoglalkozásokkal töltsem ki az időm. Pont kettő hete szakítottam barátommal. Mit mondjak erről? Senki se szereti az ilyesmi dolgokat nyilvánosságra hozni, ezt persze az is tetőzte, hogy még mindig velük lakom, csak olyan ügyesen intézzük a dolgainkat, hogy ha egy héten egyszer találkozunk hajnali ötkor, mert éppen szomjasak voltunk, akkor az is csoda volt. Tehát igen, így teltek a napjaink már két hete. 

   - Nem bírom elhinni! Hihetetlen vagy! - csörtetett be Bia egy üveg Somersby-vel a kezében. - Komolyan képesek vagytok úgy élni egy fedél alatt, hogy tudomást se vesztek egymásról? Borzasztó! - hadarta, majd leült egy bárszékre a konyhapultnál.

Tipikus Bia volt, csak ő nem tudta még magát túltenni ezen a szituáción. Unottan dobtam le magam a kanapéra és hallgattam sokadjára a mondókáját, miszerint ez hatalmas hiba. Mikor befejezte a már jól ismert monológot felálltam.

  - Nem tűnt fel, hogy tök jól megvagyunk egymást mellett így is? - sóhajtottam szem forgatva.
  - Hát képzeld el nem! Nektek együtt kell lennetek, ezen nincs mit szépíteni - mondta indulatosan.
  - Jó, ha még igazad is van, akkor az instagram képeit mivel magyarázod? Hm?! - tettem fel az ütős kérdést, amire persze már némán hallgatott. - Na ugye! - csaptam a combomra.
  - Butaságot csináltok - motyogta az orra alatt. - Hívjuk haza! Úgyis Bencével van, ha jól tudom - vonta meg a vállát.
  - Minek? - tettem fel ezt a kérdést a lehető legnagyobb undorral az arcomon.
  - Me' hülye vagy, azért! - vágta rá.

Igen, ő már csak ilyen volt. Szegény, azért sajnáltam, hogy még mindig annyira hisz abban a dologban, hogy Ya Ou és én még valaha egy pár leszünk. Ki hibáztatja? Minden tinimagazin lehozta már, hogy újra akarjuk építeni a kapcsolatunkat, ezúttal egy stabilabb alapra. Igen, persze.

  - Ki a hülye? - lépett be Bence az ajtón.
  - Te jeleket adtál nekik, hogy végszóra jöjjenek haza? - kerekedett el a szemem.
  - Úgyis mennem kell - nevetett fel Bia, majd felkapta a telefonját az asztalról. - Ya Ou! Annyira örülök, hogy itt vagy! Na mi mentünk, csáó! - vette ki a kulcsokat és zárta ránk az ajtót.

A vér megfagyott az ereimben, most először látom azóta, hogy nem vagyunk egy pár. Értem ezt úgy, hogy világosban. Jelentős változás nem ment végbe rajta, azon kívül hogy talán még jobban nézett ki, mint azelőtt. Habár pizsamában nem tudom ki lehet dögös. Ja, de tudom, Ő.

  - Mi történt Biankával? - szólt hozzám.
  - Fogalmam sincs - vonogattam vállaim.
  - Nézd, nem akarom, hogy feszültség legyen köztünk, elvégre te döntöttél így - kezdett bele.

Istenem, annyira tudtam, hogy ez lesz a következő. Ő sokkal jobban befolyásolható volt, mint én, sajnos. Kapkodva a levegőt tekintettem az ajtóra, ami résnyire nyitva volt. Aham, már értem.

  - Nem, te nézd! Elmúlt, ami volt. Nem tudjuk visszahozni, ennyi. Nem kell itt erőltetni a jó pofizást, elegem van belőle - förmedtem rá.
  - De Nia, én..
  - Nem érdekel! - vágtam a szavába.
  - Hihetetlen vagy!! - viharzott be Bia.
  - Te is, azt hitted addig mondok valamit is, míg tudom, hogy ott vagy az ajtóban? - nevettem fel.
  - Nem hiszem el, hogy ennyire ismersz - fogta a fejét, majd ténylegesen távozott.

Egykori barátommal egyszerre nevettünk fel, majd egyszerre is hallgattunk el, amin ismét nevetésben törtünk ki.

  - Viszont, azért tényleg hiányzik a jelenléted az életemben - mosolygott rám.
  - Erre nem tudok mit mondani - ráztam meg a fejem.
  - Nem is kell - lépett elém.

Szaporábban kezdtem venni a levegőt, utoljára így három hete közeledett felém, annak a végletét pedig nem szeretném taglalni. Magamtól is megijedtem, amikor hozzásimultam, s ezzel szinte jelet adtam neki arra, hogy szabad a pálya. Hirtelen ért az egész, megcsókolt. Most persze jött volna az a rész, hogy csak hülyült, meg a többi, viszont ajkait szó szerint az enyémre tapasztotta, s nem eresztett.

  - Bocsi, nem tudom mi lett velem - toltam el magamtól lesütött szemekkel.
  - Én viszont pontosan tudom, hogy mi lett veled - simította meg arcom.

Ez volt a baj, tudta, hogy ez a gyengém. A fene vigye el, hogy ennyire ismer már! Pontosan tudtam viszont én is, hogy ezek után milyen tervei vannak, amihez én nem akartam részt venni, de ha már ilyen kedvesen meghívott..

2015. július 25., szombat

Thank You

   Heyhó! Szeretnék köszönetet mondani, hogy még maradtak itt néhányan. Tudom, hogy rengeteget halasztottam, de nekem év közben vizsgák, külföldi utak is voltak és hihetetlen sok házi volt. Persze jöhettek azzal, hogy ez nem mentség, mert mindenki másnak is vannak sulis gondjai. Igen, tudom. Viszont nekem nagyon nehéz volt ezeket összehozni, úgy hogy maradjon időm a lovamra, majd márciusban már a csikómra is és ezek mellet még sportoljak, írjak, tanuljak, lazítsak. Egyszóval nagyon nehéz a gimi. Viszont szeretném megköszönni a régi olvasóimnak, hogy még mindig velem vannak! FANTASZTIKUSAK VAGYTOK! <3

Nem is szaporítom a szót..

Tehát így nézett ki a blog, a második "évadnál" :
KATT RÁ A NAGYOBB MÉRETÉRT.

Nagyon szeretném még egyszer megköszönni ezt a nagyoooon hosszú egy évet! <3
Szerettem volna hozni egy promo plakátot is a harmadik évadhoz, hogy azért kedvetek legyen a folytatáshoz is! :)
 

HAMAROSAN JELENTKEZEM! :)


#20


     Az elmúlt félóra teljesen felborította az esténk. A kanapén ültünk és csak gondolkoztunk ezen az éven. Az óra rohamosan közeledett az éjfél felé, nem tudtuk megállítani, de nem is akartuk. 

  - Mi lesz velünk? - sóhajtottam.
  - Túl sok mindent hagytunk szó nélkül. - nézett rám.
  - Tehát ennyi? - néztem rá reménytelenül.
  - Annyira hülye azért még én se vagyok! - hajolt közelebb.

Csókja fájdalmasan édes volt, szinte minden fájdalmunk és félelmünk felszabadult abban a pillanatban. Idegtépően lassan csókolt. Ha tudná, hogy mit tesz velem egyetlen érintésével! Kezét hátamra simította, úgy húzott közelebb magához.

  - Tudnod kell, hogy soha nem foglak csak úgy elengedni. Ahhoz egy elég nyomós indok kellene, de sose adsz rá egy olyan okot se. Nélküled már nem is tudnék létezni. A drogom vagy. - nézett mélyen szemeimbe.

Az óra hamarosan éjélt üt, mi pedig csak úgy létezünk, mert jobb dolgunk sincs. Pár másodperc van már csak éjfélig, arcát kémlelem. Hogy tudtam ennyire megszeretni? Mikor vált ennyire a részemmé? Előrelógó hajtincsem hátratűrte fülem mögé, majd közelebb hajolt.

  - Három. Kettő. Egy. - mondta, s mézédes csókkal jutalmazott meg. 
  - Helló újév! - mosolyogtam.
  - Szia szerelmem! - nevetett fel.

Így telt a szilveszterünk, nem volt óriási nap, de felejthetetlen volt. Ekkor még nem sejtettünk semmit, nem is tudtuk, hogy mi fog bekövetkezni. Ha ezt tudtuk volna, ha éreztük volna, nos, biztosan menthettük volna a menthetőt. Viszont nem éreztük, jelentéktelennek tűnt. Másoknak olyan könnyen megy ez az egész. Nekünk miért nem? Olyan nagy kérés egy ideális kapcsolat? Jó, persze, egy ByTheWay tag mellett nem lehet nyugodt életem. Viszont vágytam arra, amire a többi lány is, romantikus estékre, hétvégékre. Erre mit kaptam? Zsúfolt heteket, az Ő programjaihoz igazodást. Ő mit kapott? Elismerő mosolygást, támogatást, áldozatot, és persze mind ezt tőlem. A miskolci koncertjükre utaztam éppen, na persze nem egyedül. Mellettem volt Bianka, Vani, és a fiúk is.

  - Sziki! Lilivel minden oké? - kérdezte Bia.
  - Persze! Minden a legnagyobb rendben, tegnap moziban voltunk. - mosolygott Peti.
  - Ti legalább mentek valahova. - sóhajtottam.
  - Ezt hogy értsem? - fordult háta Ya Ou.
  - Úgy, hogy a nőd törődésre vágyik! - vetette oda Bia.
  - Igaz ez? - nézett rám barátom.
  - Talán. - bámultam ki az ablakon.

Mikor megérkeztünk ők rögtön mentek a színpadra, mi pedig nyugodtan sétálgattunk az utcákon egy bolt után kutatva. Szörnyű meleg volt, és persze egy árnyékos hely sem volt a közelben. 

  - Na, mi a gond Nia? - fordult felém Vani.
  - Két éve vagyok vele lassan, és olyan a kapcsolatunk, hogy még a kutyám is csak sírni tud rajtunk. - mondtam, majd lesütöttem tekintetem.
  - Ez jó, ugyanis nincs kutyád! - nevetett fel Bia.

Elmosolyodtam Biankán, majd visszavettük utunk a koncert helyszínéhez. Talán tényleg ennyi volt?

2015. május 25., hétfő

#19


     Szilveszter napján a lehető legtovább maradtam az ágyban. Ya Ou szüleinél voltunk karácsony első napján, aztán azóta nálunk, azaz Nagykátán töltjük december utolsó napjait. Viktor azóta többször is keresett, de nem fogadtam a hívásait, üzeneteire nem válaszoltam, egyszerűen ki akartam törölni azt a délutánt. Ya Ou lépett be a szobámba, majd az éjjeliszekrényre rakta a két bögre gőzölgő forrócsokit.

  - Hogy aludtál?-kérdezte mosolyogva.
  - Szerinted?-nevettem el magam.
  - Elvettem megint a takarót?-csapott homlokára.
  - A fülembe horkoltál!-löktem meg játékosan.
  - Legközelebb csapj meg.-borult az ölembe.
  - Soha nem ütnélek meg!-mosolyogtam.
  - Ezt fel kellett volna vennem hangfelvételre..-gondolkozott el.

Csak nevetni tudtam rajta. Napok óta úgy érzem, hogy egyre jobban szeretem, és kezd minden a normális kerékvágásba visszaállni. Hosszasan gyönyörködtem szemeibe, majd egy pillanatra felnéztem. Elbizonytalanodtam, hogy kölcsönös-e az, amit érzek. 

  - Mi a gond?-ült fel rémülten.
  - Szeretsz még?-töröltem meg szemeim.
  - Mindennél jobban!-ölelt meg. - De ne sírj kérlek! Nincs rá okod, és nem is hagyom!-kiáltott fel mondandója végére.

Abban a pillanatban elkezdett csikizni, valami őrületes módon. Próbáltam ellenkezni, de sokkal erősebbnek bizonyult, majd kezeimet fejem mellé szorította és fölém kerekedett.

  - Többet ilyen meg se forduljon a hülye fejedben!-mosolygott.
  - Muszáj ezt megígérnem?-nevettem.
  - Igen! Mégis minek csikiztelek halálra?! Nincs ám ingyen a csikizésem!-kacagott.
  - Beszóltál?-lepődtem meg játékosan, majd arcába fújtam.
  - Be!-nevetett majd óvatosan közelebb hajolt.

Ajkai szinte súrolták az enyém mikor kopogtattak az ajtómon. Elmormolt halkan egy "fenébe" szót, majd mellém feküdt és arcát tenyerébe temette. Anyu lépett be az ajtón.

  - Megzavartam valamit?-lépett egyet azonnal vissza.
  - Dehogy is! Mit szeretnél?-mosolyogtam.
  - Ma még maradtok, vagy mentek?-kérdezte.
  - Megyünk.-morogta Ya Ou.
  - Ebédre azért még maradtok?-szegezte a kérdést barátomnak picit ingerülten.
  - Lehet, de nem akarok egy dugóba belefutni.-ült fel mellettem.
  - Miért nem maradtok itt estére?-kérdezte anyum.
  - Viktornak bármikor eszébe juthat, hogy felkeressen, és Ya Ou lakására nem merne jönni.-vontam meg a vállam.
  - Ha meggondolnátok magatokat, mi estére megyünk el.-kacsintott majd távozott.

Ya Ou morogva feküdt vissza, én pedig ráültem a hasára, majd lehajoltam hozzá. Kérdő pillantást vetett rám, majd elvigyorodott.

  - Semmi olyan ne jusson az eszedbe!-csaptam mellkasára.
  - Azt mondtad, hogy soha nem ütnél meg!-szomorodott el.
  - Mi lenne ha itt szilvesztereznénk?-mosolyogtam.
  - Persze, amit én mondok az elmegy a füled mellett.-fordította jobbra a fejét.
  - YA OU!-kiáltottam el magam.
  - Még soha nem hívtál a nevemen. Akkor most ez sértés?-nézett mélyen a szemembe.
  - Hogy lehetsz ennyire gyerek?-támaszkodtam a homlokom fogva a térdének.
  - Maradhatunk.-ült fel.

Ismét egész közel hajolt, s most már sikerült megcsókolnia. Szinte összenyomott felsőteste és a combjai közé.

  - Kinyomod belőlem a szuszt!-nevettem.
  - Dehogy!-mosolygott.


****

Az este folyamán anyuék már nem telefonáltak, én és barátom pedig ünneplőbe bújtunk, mert miért ne. Ya Ou felém fordult egy féloldalas mosollyal, és azt hiszem pont akkor haltam meg. Tökéletesen festett, és ez a kifejezés közel sem állt a valósághoz. Tudjátok, tipikusan az, amikor elolvadsz tőle. Én csak egy egyszerű fekete ruhát öltöttem magamra, és egy kisebb körömcipőt, csak hogy ne tűnjek törpének barátom mellett.

  - Mehetünk?-karolt át.
  - Hova?-néztem rá furcsán.
  - Nem tudom, de ez ide illő lett volna.-vonta meg a vállát.

Csak kapcsolgattunk a csatornák között, majd inkább kimentünk a konyhába, semmi értelmes nem volt a tv-ben. Felültem a konyhapultra, míg Ya Ou csak neki támaszkodott.

  - Viktor keresett?-kérdezte komoran.

Vettem egy mély lélegzetet, majd leszálltam és szembefordultam vele. Úgy éreztem ideje elmondanom neki mindent.