#1

  A telefon fénye pillanatokon belül bántotta a retinám. Ki lehet az az elmeháborodott, aki az éjjel kellős közepén keres? Persze a választ jó magam is tudtam, de az ember reménykedik, így én is reménykedtem. Simán feladhattam volna a próbálkozást a tovább alvással, viszont nem ezt tettem. Küzdöttem, de hívó felem túl kitartó volt, mint a való életben is, tehát a fülemhez emeltem a készüléket.

  - Bátor ember, mondd mit akarsz!-morogtam.
  - Felébresztettelek?-lepődött meg a barátom.
  - Nem, kómában voltam te szerencsétlen! Szerinted?!-magasról tojtam arra, hogy a szüleim felébredhetnek.
  - Beengedsz?-nevetett.

Nos igen, Ő ezt már megszokta. Folytonosan nyúztuk egymást az éjszaka közepén, de mégis szeretettel gondoltunk a másikra. Felügyeskedtem magam az ablakpárkányomhoz, majd kinyitottam az üvegajtót. Ő ott állt és mosolygott rám, mint látszott, sokkal élénkebb mint én. A szüleim egy év elteltével megszokhatták már, hogy Ya Ou mindig eljön váratlanul. És így is volt, ha esett, ha fújt, ha havazott, ha fullasztóan meleg volt, ha a szúnyogok marták össze, Ő ott volt és mosolygott.

  - Feng Ya Ou Ferenc, remélem nyomós okod van rá, hogy itt legyél!-morogtam.
  - Én is szeretlek!-nevetett.

Mit vártam volna tőle? Ő ilyen, én pedig szintén ilyen. Ha ideges vagyok és kiosztom Ő csak nevet, és ez fordítva is igaz. Ledobtam a kulcsaimat, Ő pedig szokás szerint nyitotta a kaput és zárta is, majd szép lassan felért a szobámig. Egy csókkal üdvözölt, majd megölelt. Így telt a hajnalom.

  Budapest egyik kávézójában vártam a lányokat, miután Ya Ou-t leteremtettem, hogy nem kapok tőle levegőt. Persze viccesen fogadta és befogta az orrom, én pedig orrhangon mondtam tovább a magamét. Szerettem benne, hogy nem sértődik meg feleslegesen, de ha megteszi, akkor annak tényleg nyomós oka van.

  - Ezer bocsánat!-huppant le Bia a helyére.
  - Hosszú volt az éjszaka?-mosolyogtam gonoszan, majd a kávémba kortyoltam.
  - Ezt ne mondd még egyszer!-nézett rám szúrósan.
  - Mentségemre legyen, hogy nem jó ez a belvárosi tömegközlekedés!-"esett be" közénk Vanessa.
  - Hol van Adri?-kíváncsiskodtam.
  - Előbb beszéltem vele, metrón ül.-foglalt helyet az imént érkező lány.
  - Szuper!-mosolyogtam.
  - Hallom látogatód volt az éjjel!-nevetett Bianka.
  - Mindenki fogja be!-intettem csendre az épp megszólalni készülő Vanit. - Inkább elmondom én.-birizgáltam a szalvétám.
  - Isszuk a szavaid!-lebegtették pilláikat.
  - Ya Ou megint eljött hajnalban, mint mindig, és ennyi. Nem volt semmi különös, a szüleim megint aludtak tovább, Ő pedig elfoglalta az idézőjeles helyét.-vontam meg a vállam.
  - Tehát MEGINT nem volt SEMMI?-hangsúlyozta Bia a "megint" és a "semmi" szavakat.
  - Nem.-ráztam meg a fejem.
  - Tizenegy hónapja jártok, és még csak a fenekedre se nézett rá!-fakadt ki Vanessa.

Nevetésben törtek ki, nos igen, ők az én barátnőim. Végül Adrienn is befutott, a lányok pedig mindent elmondtak neki.

  - Pedig mi csak fél éve járunk..-nem is mondta tovább, de nem is kellett.
  - Adri!-csaptam a homlokomra.
  - Ezer bocsánat Mrs!-kacsintott.
  - Nia, tegyél valamit az ügy érdekében!-nézett rosszallóan Bia.
  - Nem, én így szeretem.-mosolyodtam el.
  - Komolyan, vesztetek már össze?-nézett rám unottan Vani.
  - Határozottan emlékszek a karácsonyi vitánkra.-bólogattam.
  - Mármint amikor több mint egy percig nem szóltatok egymáshoz.-köhintett Adri.
  - Hát..-gondoltam jobban a dologba.
  - Igen! Én emlékszek! Mikor összejöttetek, rá úgy két hétre.-mondta Bia.

Soha nem akartam ezt az érzést, hogy uralmába kerítsen. A tudat, hogy a barátom más lánnyal mutatkozik, ölelkezik.. Kikészültem, eddig nem nyúltam öncsonkításhoz, de most megtettem. Szakítottam vele, de persze Ő szabadkozott. Pont egy napra rá nyitott rám ajtót, anyum engedhette be. Az ágyam előtt ültem és sírtam, az ujjaimmal a szikét szorítottam.

  - Megbolondultál?-kapta ki a véres kezemből a pengét. - Nia, figyelsz te rám?-rázta meg a vállam.
  - Megcsaltál!-kiabáltam rá.
  - Csak egy barátom volt!-ült le mellém. - Most mi lesz? Támasztod a falat, hogy ki ne dőljön? Megnézed a padlóminőséget?-lökött meg egy kicsit.
  - Ne nevettess! Utállak.-töröltem meg az arcom.
  - Szuper! Utáljunk együtt engem! Tudtad, hogy milyen egy idióta vagyok, hogy nem a csodálatos barátnőmmel töltöttem idáig a napjaim?-fogta meg a kezem.

Ujjait végigfuttatta vágásaimon, majd megpuszilta azokat. Nem tudtam rá haragudni, képtelenség lett volna.

Visszagondolva is megrázó történet, most is mélyen érintett. Karjaim az ölembe ejtettem, majd egy nagyot nyeltem.

  - Minden oké?-kérdezte Adri.
  - Aha.-feleltem szűkszavúan.
  - Bence tegnap vett nekem csokit!-csappant fel boldogan Bia.
  - Tényleg! Milyen volt az este?-kíváncsiskodtam.
  - Huha, hát volt az ami nálatok nem!-kacsintott.
  - Jut eszembe, én mentem!-álltam fel a helyemről, mikor barátom kocsiját láttam leparkolni.

Kiszállt belőle, az a felső volt rajta amit én vettem neki, és egy barna halásznadrág, szemeit pedig a jellegzetes napszemüveg takarta. Elbambulhattam, mert a lányok nevetésére eszméltem fel.

  - Menj csak! Mi még itt leszünk!-kacsintott Vani.

Mosolyogva felálltam, majd kisiettem hozzá. Mosolyogva fordult felém majd ölelt meg. Jóval kisebb voltam nála, de azért nem volt kicsi meg az óriás párosítás.

  - Tudom, hogy megfojtalak, de nem bírtam tovább!-szuszogott a nyakamba.
  - Nem baj, szeretem amikor megfojtasz!-pusziltam meg az arcát.

Beültünk az autóba, majd elindultunk a forgalmas pesti utakon. Váltóról a combomra csúsztatta a kezét, majd egy pillanatra mosolyogva rám nézett.

  - Hova megyünk?-érdeklődtem.
  - Meglepetés!-kacsintott.